Ősi emberi átok, a lepra sújtja a vad csimpánzokat

Két nyugat-afrikai terület csimpánzai is leprában szenvednek, egy olyan betegségben, amelyet korábban sosem dokumentáltak vad csimpánzok populációiban.

Kimberley Hockings aggódott. 2017-ben a Bissau-guineai Cantanhez Nemzeti Parkban a kameracsapdák felvételei súlyos sérüléseket fedtek fel a lefotózott csimpánzok arcán. Hockings e-mailt küldött Fabian Leendertz vadállatorvosnak. “SOHA nem láttam ilyesmit csimpánzokon” – válaszolta a berlini Robert Koch Intézetben dolgozó Leendertz. Néhány hónappal később hasonló fotót látott több száz kilométerrel odébb, saját elefántcsontparti kutatásának helyszínén. Vajon ugyanaz a betegség lehet?

A két tudós mostani új tanulmánya meglepő választ ad: mindkét nyugat-afrikai terület csimpánzai leprában szenvednek, egy olyan betegségben, amelyet korábban sosem dokumentáltak vad csimpánzok populációiban. A két park esetei között a jelek szerint nincs összefüggés, és az sem valószínű, hogy az állatok emberekkel való érintkezés során fertőződtek meg, állítják a kutatók. A felfedezés a lepra eddig ismeretlen forrására utalhat, és új nyomokra vezethet a mindmáig titokzatos betegséggel kapcsolatban.

A lepra ősi kór, de eredetének helye és ideje, valamint terjedése meglepően kevéssé ismert. A betegség – és a hozzá kötődő borzalmas stigma – valaha világszerte milliókat sújtott. Azonban miután az 1980-as évekre az antibiotikumok használata általános gyakorlattá vált, az esetek száma visszaesett és a tudományos érdeklődés is csökkent. A lepra tanulmányozásának nehézségeihez hozzájárul a tudományos érdektelenség is – mondja a tanulmány társszerzője, Charlotte Avanzi, a Colorado Állami Egyetem mikrobiológusa. A betegséget okozó baktérium, a Mycobacterium leprae és a nemrégiben felfedezett M. lepromatosis nem tenyészthető ki laboratóriumi körülmények között. A patogén szaporításának egyetlen módja, ha örvösállatokba vagy egerek talpába fecskendezik.

A kutatók évekig azt feltételezték, hogy a lepra csak az embereket támadja meg. Az elmúlt két évtizedben azonban felfedezték, hogy a kórokozó az amerikai kilencöves tatuk és az Egyesült Királyság vörös mókus populációiban is jelen van. Mindkét faj ugyanazt a bakteriális genotípust, a 3I-t hordozza, amely a középkori Európa emberi fertőzéseiért is felelős. Úgy tűnik, mindkét esetben emberről állatra terjedt a kórokozó. A tudósok fogságban tartott állatok, így csimpánzok esetében is beszámoltak néhány elszigetelt fertőzésről.

De a vad csimpánzok története egészen más irányt vesz. Amikor az elefántcsontparti Taï Nemzeti Park Woodstock nevű csimpánza a lepra tüneteit kezdte mutatni, Leendertz elhatározta, hogy elemzés alá veszi a könyvtárában található korábbi leprás esetekhez köthető boncolási és ürülékmintákat. Meg is találta az M. leprae nyomait egy 2009-ben leopárd által elejtett csimpánz mintáiban. A kórokozó genomjának feltérképezése során a kutatók felfedezték, hogy az a ritka, 2F genotípushoz tartozik. A Bissau-guineai tudósok az ürülékminták begyűjtése során szintén sikerrel jártak: az egyik minta elegendő baktériumot tartalmazott a teljes genom szekventálásához, amelyet a szintén ritka 4N/O genotípusként azonosítottak.

Az emberi betegségek katasztrofális következményekkel terjedhetnek a csimpánzok között. De Leendertz úgy véli, nem valószínű, hogy a lepra a közelmúltban ugrott át az emberről, mert a betegség általában csak hosszan tartó, szoros kapcsolat során fertőz, és a helyi kutatók valamint assisztenseik körében nem jelentettek leprás eseteket. (Habár a tudósok legalább hat méteres távolságból figyelik meg a csimpánzokat.) Továbbá a megbetegedésekért felelős mindkét genotípus ritka az embereknél, állítják a kutatók. Leendertz nem zárja ki, hogy két, egymástól független, korai emberi fertőzés bukkant fel.

“A legvalószínűbb az, hogy valahol létezik a lepra egy egyelőre azonosítatlan forrása” – vonja le a következtetést.

John Spencer, a Colorado Állami Egyetem leprát tanulmányozó immunológusa azt mondja, egyre több a bizonyíték, hogy “a Mycobacterium leprae nem korlátozódik az emberekre, hanem alkalmazkodott más élőlényekhez is.”

Régebbi tanulmányok is utaltak már erre, mondja Anne Stone, az Arizona Állami Egyetem evolúció genetikusa, aki nem vett részt a kutatásban. Már régóta gyanította, hogy a leprabaktérium más forrásokban is fejlődhet, részben a lepra viszonylag kis méretű genomjának és egyéb furcsaságainak köszönhetően. “Ezek mind annak a jelei, hogy más organizmusokban is életképesnek kell lennie” – állítja. Úgy tűnik, a jelek több millió évvel korábbról eredeztethetőek, ami arra utal, hogy a baktériumnak az ember megjelenése előtt is volt gazdateste.

“Az adatok alapján egyre valószínűbb, hogy nem az ember az elsődleges hordozó” –

mondja Stone. Ez lehet egy olyan állat, amelyre a csimpánzok vadásznak, de a leprabaktérium akár a környezetben is élhet.

Stone szerint elsőként a rágcsálókat lehet titokzatos hordozónak tekinteni, habár amőbákat és néhány rovart szintén megfertőztek a laborvizsgálatok során. Leendertz és munkatársai igyekeznek minden lehetőséget figyelembe venni.

Avanzi úgy véli, érdekes új irány ez a lepra kutatásában. “Nagyon bonyolult betegség. Bármilyen nyomát találjuk az állatokban, vagy bárhol, az is óriási segítséget jelent” – mondja.

Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a fertőzött csimpánzok megbirkóznak a betegséggel, bár az egyikük sokat fogyott, közli Hockings. Leendertz szerint kezelni nem igazán lehet őket. “Az embereknek hónapokig kell antibiotikumot szedniük, hogy legyőzzék a leprát. Vadon élő állatoknál ez szóba sem jöhet.” Egyelőre úgy látjuk, a betegség nem veszélyezteti az egész csoportot, teszi hozzá. 

“De a vadorzás, az élőhelyek fogyatkozása és a többi betegség mellett további súlyos fenyegetést jelent.”

Fordította: Megyeri Kata

Kövess minket a facebookon is, likeold oldalunkat!