A varjúfélék híresek kiemelkedően fejlett gondolkodási képességükről. Így nem véletlen, hogy a kutatók kiemelt figyelmet szentelnek a varjú-féléknek világszerte.
E madarak kimagasló intelligenciájáról a városban járva-kelve magunk is meggyőződhetünk: gyakran látni, ahogy a varjak módszeresen kipakolják a szemeteseket, kibontogatják a zacskókat; hogy vízhez jussanak télen csőrükkel feltörik a befagyott pocsolyákat, és előszeretettel zaklatják a sétáló kutyákat, olykor megkísérelve ellopni színes labdáikat is. Élelmesek és merészek: megélnek a kidobált hulladékon, de a kisebb madarak fészkeit is kirabolják. Ez egyébként a legtöbb varjúfélére igaz, ezért sok helyen kártékony, fészekdúló madárnak számítanak – még a fácánok sincsenek biztonságban tőlük.
A varjúfélék családjába 24 nem és 122 faj tartozik, fő csoportjaik a szajkók, kitták, szarkák, csókák, varjak és hollók. Bár az északi féltekén fajokban gazdagabb és elterjedtebb a család, Európában csak 11 fajuk költ. Társaságkedvelő madarak, általában csapatosan élnek, és területüket télen sem hagyják el. Monogám állatok, egy életre választanak párt. A család legnagyobb képviselője a Magyarországon védett holló. Hazánkban gyakori a dolmányos varjú, a vetési varjú, a csóka, a szarka és a jellegzetesen erdei madár, a szajkó (másnéven mátyásmadár).
A fejlett intelligencia több okból is fontos lehet a varjúfélék számára. Az egyik, hogy többnyire csoportosan élnek, így minden madárnak meg kell védenie saját táplálékát a többiektől. Ezért eleségük egy részét elrejtik, különböző üregekben raktározzák el, ezek helyére viszont emlékezniük kell. Ahogyan arra is, mikor és mit rejtettek el, hiszen a könnyen romló élelmet nem tartalékolhatják hosszú ideig. A számtalan élelmiszerraktár fejben tartásához fejlett memória szükséges.
Szárnyas McGiver
A tudósokat újra és újra lenyűgözik egy Új-Kaledóniában őshonos varjúféle (Corvus moneduloides) problémamegoldó és eszközkészítő képességei, amiket mesterséges intelligencia és robotok feljesztéséhez is felhasználnak.
Egy vizsgálat során bebizonyosodott, hogy az új-kaledón varjú egyedei képesek voltak új eszközöket létrehozni úgy, hogy arra maguktól, emberi segítség nélkül jöttek rá. A bajorországi Max Planck Madártani Intézet és az Oxfordi Egyetem kísérletében ahhoz, hogy a varjak elérjék az élelmet, amit egy dobozba rejtettek a kutatók, különböző alkotóelemekből kellett egy hosszú pálcát összeilleszteniük (a rövidebb pálcákkal nem érték volna el az élelmet). Ez az ún. szekvenciális vagy sorozatos eszközhasználat, amikor a madarak több lépésben oldják meg a feladatot, azaz a feladat megoldásához szükséges eszközhöz egy másik eszközt felhasználva jutnak hozzá – a természetben általában így jutnak hozzá a fák kérge alatt rejtőző finom rovarokhoz.
A kutatók szerint a varjak képesek szimulációt végigfuttatni az agyukban a problémáról, azaz különböző akcióterveket készítenek, míg rá nem jönnek a megoldásra, és csak ezután állnak hozzá az eszköz elkészítéséhez. „Ez rengeteg újabb érdekes kérdést vet fel a madarak mentális szimulációs képességeivel kapcsolatban. Olyanokat, amiket az emberszabásúakra és a kisgyerekekre is kivetíthetünk, hogy jobban megértsük azok evolúcióját” – mondta Amanda Seed, a St. Andrews-i Egyetem neurológusa.
Egy másik esetben tudósok azt vizsgálták, hogy másként viselkedik-e egy varjú táplálékkeresés közben, ha jelen van egy számára vetélytársat jelentő egyed is, azaz látja-e más madár is, amikor megtalálja az eleséget. Az eredmény megdöbbentő volt: az új-kaledón varjú egyedei képesek belehelyezkedni a másik madár helyzetébe, elképzelni, hogy az egyed milyen információkkal rendelkezhet, és várhatóan hogyan fog viselkedni.
"Öntudatos" hollók
A Max Planck Intézet kutatói a hollók (Corvus corax) viselkedését is behatóan vizsgálták, és lenyűgöző eredményekre jutottak. Megfigyelték például, hogy a hollók a csőrüket hasonló módon használják, mint mi a kezünket: irányt mutatnak vele, tárgyakat emelnek a magasba.
A Konrad Lorenz által leírt jelenséget is megtapasztalták: azaz a hollók „neveket” adnak egymásnak, pontosabban személyes azonosítójellel üdvözlik egymást, amit éveken át megjegyeznek, míg az idegeneket egységes, mély hangon köszöntik.
A hollók tehát egy bizonyos hangjellel, névvel azonosítják magukat, ami már az öntudat meglétét feltételezi. Ezt támasztja alá a Gordon Gallup-féle tükörteszt eredménye is: a hollók képesek felismerni, hogy a tükör nem egy társukat, hanem őket mutatja. Erre csak nagyon kevés állatfaj (pl. emberszabású majmok, delfinek, disznók, elefántok) képesek.
Konroad Lorenz, a híres etológus is sokszor tanulmányozta testközelből a varjú-féléket, olykor egyszerre 14 csókafiókát is felnevelt. Tapasztalatairól híres könyvében, a Salamon király gyűrűjében mesélt.
„Roa holló (nevét a hollófiókák szokásos egymást hívogató, kapcsolatteremtő hangjáról kapta) még öreg korában is szoros barátságban állt velem, és ha nem volt jobb dolga, elkísért hosszú sétáimon, sőt motorcsónak és sítúráimon is. […] Ahogyan a csókaszülők igyekeznek rávenni elővigyázatlan csemetéiket arra, hogy szálljanak fel és repüljenek el velük, ugyanúgy tett Roa is: szédítő zuhanórepüléssel felém süvített, hátulról közvetlenül a fejem fölé szállt, megbilleg-tette a farkát, és ismét felhúzott a magasba, közben a válla fölött hátranézett, hogy mit csinálok. Csakhogy ehhez a – nem győzöm hangsúlyozni – vele született és örökölt mozgáshoz nem a maga fajának vele született és örökölt hívó hangjelét használta, hanem ehelyett emberi hangon azt kiáltotta: „Roa, roa, roa!” Ebben az a különös, hogy Roa a fajspecifikus hívóhangjelét, a ,,krakkrakkrakk”-ot is szokta használni más hollókkal szemben, és hibátlanul, a faj szokásainak megfelelően. Ha a párját akarta felszállásra késztetni, „krakkrakkrakk”-kal hívta, de ember-barátját emberi szóval! Ebben az esetben még csak nem is gyanakodhatunk arra, hogy idomításról van szó.” (Ford. Sárközy Elga)
A hollók arcfelismerő képességgel is rendelkeznek: egy kísérletben két, maszkot viselő ember közül az egyik csapdába ejtett, meggyűrűzött, majd elengedett egy madarat, aminek a hollók tanúi voltak. Később, amikor a maszkos emberek visszatértek, csak a madarat „bántalmazó” emberre reagáltak veszélyforrásként a madarak, sőt, azok is, akik korábban nem látták. A hollók tehát képesek voltak megtanítani egymásnak, kitől kell távol tartaniuk magukat.
A varjak a halálról tanítják egymást
Hasonló képességről árulkodik egy varjakkal (Corvus brachyrhynchos) kapcsolatos kutatás, amit először a Washington Egyetem tudósai végeztek el. A kísérletben a varjakhoz maszkban, kezükben madártetemet tartva közelítettek az emberek. És noha enni adtak a madaraknak, azok jódarabig kerülték az ételt, és hangos károgással fogadták a maszkos embereket akkor is, ha később madártetemek nélkül jelentek meg. Ebből a tudósok arra következtettek, hogy a varjak tisztában vannak vele, mi a halál, és a tetemekhez túl közel lévő személyeket, állatokat ragadozónak tekintik, megjegyzik és elkerülik. A kutatás egyik vezetője, Kaeli N. Swift ezt úgy foglalta össze, a halált a varjak afféle „tanítható pillanatnak” tartják, melynek kiemelt jelentősége van, veszélyt rejt, amit el kell kerülni.
Úgy tűnik, a varjúfélék még rengeteg csodálatos tulajdonsággal rendelkeznek, amiknek a kutatók csak részét derítették ki. Az biztos, még sok meglepetéssel szolgálhatnak ezek a tollas lények.
Kövess minket a facebookon is, likeold oldalunkat!
Zöld szemléletformálóként célunk, hogy olvasóinkat informáljuk a világ zöld történéseiről, erősítsük a környezettudatos gondolkodást. Folyamatosan frissülő cikkállományunkban a külföldi zöld oldalak és hírügynökségek fontosabb beszámolói mellett a magazin jellegű saját írások, interjúk és egyedi képes összeállítások is megtalálhatóak. www.ecolounge.hu